Az alkohol egy csodálatos ital! Csak akkor kezdenek el gondok lenni vele, amikor egy héten keresztül minden nap több kalóriát visz be belőle az ember, mint szilárd táplálékból. Igaz a vége felé már egy feles betolásával is kivitelezhető mindez, aminek hátterében az a tény húzódik meg, hogy ekkor már az evés is nehezére esik az embernek (méginkább lehetetlen). Éppen ezért az utolsó napokra névze talán nem is tűnik annyira nagy teljesítménynek mindez, de ahhoz, hogy erre a szintre eljusson az ember, kizárólag a fesztiválok Szkhüllái és Kharübdiszei között hánykódva (nemegyszer hányva) vezet az út, vagyis személyiségünket levetkezve napokon át kőkeményen teletubbyra kell inni magunkat, ami igen busás ár ezért a "kiváltságért". (A Szigettől már előre félek.)
Mindezek fényében nem is oly meglepő, hogy meglehetősen nehéz, már-már lehetetlen feladatra vállalkozok, mikor megpróbálom leírni a múlt héten a Hegyalja Fesztiválon történteket. Az azért már kicsit furcsán hatott még a sokat látott nekem is, hogy a jelek szerint legalább 1 nap még csak emélkfoszlányok szintjén sincs meg igazán. Mindenesetre úgy érzem tartozunk ezzel népes törzsolvasóinknak (vagyis Sepinek), és muszáj lesz kísérletet tennem a főbb események leírására.
Hétfőn érkeztünk -2. napra, és még egész jó helyen sikerült elcsípnünk kellő mennyiségű sátorhelyet. Bátran állíthatom, hogy az összes fesztiválozó közül nekem az egyik legjobbat, de erről majd később. Mivel program még nem volt ezen a napon, nem maradt hát más lehetőség, mint hogy a későbbiekben is főképp általunk bitorolt stégen igyunk. Vidéki menről még eznap megtudhattuk, hogy geci jó arc, amit mindenki tudott korábban is, Bogi mindenesetre ezt az esetleges hitetlenkedőkben is tudatosítani kívánta, és több ízben felhívta erre figyelmünket. Az elengedhetetlen fesztiválsérülések beszerzését is igyekezett mindenki még ezen a napon letudni, hogy később ne kelljen vele bajlódni.
-1. nap egy kis reggelivel és egy tálca sör megvásárlásával indítottuk a napot. Tyson a városházán kinyomtatta a bebocsájtásához szükséges levelét -ezúttal már nem a gmail.hu-s postafiókjából -, így neki is minden adott volt a fesztiválon való részvételhez. Utunk ismét a stégünkre vezetett, ahol mit volt mit tenni, ki-ki megitta a maga sörét. Mi még Tysonnal eljátszottuk a mellettünk partot érő kenus társaság bizalmas belénkvetését, akik ugyan megkértek minket, hogy néhány percre vigyázzunk a kenujukra, mire fölértek a partra mi már csak a süllyedőfélben lévő kenu mellett a vízben kapálózva tudtuk erről biztosítani őket.
Program változatlan nem volt, ellenben több innivalónk sem, így óhatatlanul Tokaj felé vettük az irányt, ahol belefutottunk egy ismerősünkbe, akit arcfeszínének nem túlzottan egyenletes voltából kifolyólag a rossz nyelvek csak pizzaarcúnak neveznek (ami ugyan csöppet sem szép dolog, ezért igyekszünk is teljességgel elhatárolódni az efféle magatartástól, de ahogy az később kiderült, nekünk semi mindig sikerül.) Vele tartott még testvére is, akit egy magát szolgálatban lévő biztonsági őrnek képzelő, mérsékelten békülékenynek tűnő ember karmai közül kellett kiszabadítsuk, amiért kicsit belékötött. A bátyóra a történtek nem hatottak elég józanítólag, és egy újabb dobással állt elő, amikoris társaságunk hölgy tagjaival is összeszólalkozott, majd kisvártatva az asztalunk végében szabadult meg kiválasztó szervrendszerének produktumától. Ekkor már nem volt mindenki teljesen biztos benne, hogy helyesen jártunk el, mikor néhány perccel korábban emberbaráti szeretetből kibékítettük a pszeudo-szekussal.
Lefekvés előtt még láttunk egy, a sátrát A* algoritmussal mókás szenvedések közepette megközelítő, kapacitálásra alkalmas lányt.
Szerdán ugyan már lett volna miért betérnünk a fesztivál területére, mi azonban ezt úgy hiszem nem tettük meg. Vagy inkább csak én nem tettem meg. Vagy talán még én is.
Mivel erről a napról már így is többet írtam, mint amennyire emlékszem, jöjjön is helyette a csütörtök.
Ezen a reggelen érte el sátramban az addigiakban is érzékelhető szarszag lokális maximumát és egyúttal a kritikus értéket is, amivel joggal érdemelte ki a Villa Negra elnevezést. Miután meggyőződtem, hogy nem jutottam a Trainspottingból ismert Spud sorsára (ja igen, ő szart be egy komolyabban áltbulizott este után), a sátramat elhagyva már különösebben nem zaklatott a dolog ezek után.
Csütörtökön érkezett T. barátunk is, aki lízingbe vette tőlem a Villa Negrát, a benne terjengő szag mellett azonban Ő sem tudott elmenni. Sőt ez oknyomozásra késztette, aminek köszönhetően tette azon megfigyelését, hogy a szarszag minden bizonnyal a sátram alá orvul elhelyezett, és megérkeztünkkor valamiféleképp álcázott csatornafedőből eredhet. Azóta rájöttem, ösztönszerűen sátraztam oda, hogy neki kedveskedjek, ez ugyanis egyfajta Bulit-in Dirty Sanchez Kit™-ként fogható föl, ami jól jöhet, ha a koszosban nem lenne semmi, ekkor ugyanis elegendő muníció szerezhető a csatornából akár egy tucat Dirty Raszputyin vagy jónéhány Dirty Sandokan elkészítéséhez is.
Estefelé, mikor már csöppet sem voltam szomjas, a korábban említett ismerősökkel vesztemre ezúttal is összefutottunk, én pedig egy szerencsétlen ötlettől vezérelve bősz üdvözlésükbe kezdtem, amelyben az ifjabbik testvér pizza-típusú arcvonásaira kitüntetett hangsúlyt fektettem. (Azóta is röstellem.) Mikor másnap felelevenítettük a történteket, az illető arcára a sokktól kiülő tekintetet csak egy amolyan mogorva, négy sajtos ábrázattal tudtam jellemezni. Utólag belegondolva, lehet, hogy inkább sonkás-gombás volt.
Tyson az este folyamán még egy fogadást kötött Zsófival és velem, hogy abban az esetben, amennyiben pockolunk a fesztivál alatt, úgy egy tálca sör és egy-egy feles lesz a jól megérdemelt jutalmunk. Mint utóbb kiderült, csak ezt ekkor még elfelejtette közölni, ellenkező esetben a dupláját kellett volna visszafizetni. Szerencsére erre nem került sor.
Megpróbáltam T. mellett nyugovóra térni, amit a sátorban lévő penetráns bűz csak még nehezebbé tett. Még ez este át is helyeztem székhelyemet Zsófihoz, ahol a bűz megszűnte csak a legkisebb jó dolog volt azok közül amik ott történtek velem.
Pénteken volt a fesztivál második napja, amikor többünket utólért a delírium tremens. Vidéki ment is eznap veszítettük el, azonban szerencsére más okból kifolyólag: Münchenbe látogatott egy Jethro Tull koncertre, helyére viszont Krisztián személyében vérfrissítés érkezett a csapatba. Benne még buzgott az életerő, így körülbelül egy óra leforgása alatt láthattuk őt a fejére húzott zacskóval medúza, a Tiszán leúszó növénytelepen Sziget fesztivált tartó szerintem Gerendai Károly, valamint önkényes hajófoglaló, majd onnan szinkronugró szerepekben is. Mindeközben persze iszogattunk is; én aztán tényleg csak iszogattam, mert egyre szarabbul kezdtem lenni. Páran bementek enni Tokajba, én pedig evést imitálni. A pizzériában épp betanultak a felszolgálók, aminek megfelelően nem is ment minden zökkenőmentesen a rendelés körül. Az evés végeztével a kávézónkba mentünk. Állapotom nem sokat javult, én mégis bevállaltam egy Unikum-sör kombinációt. Felmerült a lehetősége, hogy az Unikumtól majd esetleg jobban leszek, azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy a várva-várt hatás bekövetkezett volna. Annál is inkább, mert még rosszabbul lettem helyette, ami nyelőcsövem wc-n betetőző akutt antiperisztaltikus mozgásában csúcsosodott ki. Agóniám közepette le is késtük a fő attrakciónak tartott Juliette & the Lickset, ami erősen megosztotta a társaság többi tagját. Kispálra érkeztünk csak, ahol azonban nem sokat időztünk Zsófival, helyette inkább keményen megdolgoztunk a tálca sörünkért. Mire épp álomra hajthattuk volna a fejünket, hangos "Én vagyok a szopóálarc!" kiáltásokra ébredtünk.
Föl is kerekedtünk hát reggelizni Zsófival szombat hajnalban Tokajba, ahol a fölvágottas pult mögött ismét egy bénázó tanulóval hozott minket össze a sors. Ekkor tettem azt a megfigyelést, hogy a Hegyaljára időzítették mindenhol a betanítást, mert ilyenkor akkora a forgalom, hogy 1 hét alatt 1 havi gyakorlatot fölszednek magukra az alkalmazottak, meg aztán ezeknek a suhancoknak úgyis mindegy, csak egyenek.
Vasárnap hazaút, rohanás a vonatra, vissza a váróban felejtettnek vélt zacskóért, vissza az IC-re, éber kóma, végül 1,5 nap alvás.
Mivel a hét folyamán minden rövidnadrágomat sikerült összesrozsdállnom (ti. vöröset hánytam), vagy sikerült szarba üljek, így igazán nagy szolgálatot tett volna ezúttal is a korábbi bejegyzésekben is föl-fölemlegetett vidéki men féle vándornadrág, ami ugyan rendeltetése szerint hosszúnak van kikiáltva, de rajtam, mint tudjuk pont úgy áll, mintha egy 3/4-est viselnék. Jövőre talán előrelátóbbak leszünk, és ezt sem felejtjük otthon!
A történéseket napokra lebontva megírva - amihez erősen kellett szuggeráljam a programfüzetet - egy kis túlzással kijelenthetem, hogy megtaláltam az elveszettnek hitt napot. Ezek után most sem maradhat más hátra, mint hogy maradjak tisztelettel és ajánljam magamat:
El Charmo
Technikai megjegyzés: a szerdai és csütörtöki nap eseményei tetszőlegesen variálhatók, más sorrendbe rendezhetők, esetleg egy az egyben föl is cserélhetők.
