Határozottan emlékszem, milyen érzés volt, amikor az egyik korai Sziget fesztiválon, spontán módon, testületileg, üres műanyagpoharakkal dobáltunk meg egy mobiltelefonáló ürgét. Nagyon jó! A félrészeg szocmunkás brigád szemében a nyilvános mobilozás megtestesítette mindazt, ami elől erre a kóláról elnevezett rendezvényre menekültünk.
Pár évre rá, miközben az ingemet akasztottam fel a magammal hozott vállfára (a hitelre vett középkategóriás gépjárművemben a fizetőparkolóban), megértően mosolygott át rám egy hasonló átváltozáson ügyködő, audis srác.
Bent, a feltöltőkártyás díjcsomag nevét viselő színpadon, már javában állt a bál. Paela evés közben leült velünk szembe két ifjonc. Dumáltunk, és én úgy éreztem,hogy meg kell osztanom velük a dobálós történetemet. Döbbenten néztek, és csak egy kérdésük volt:
- De telefon nélkül hogyan találtátok meg egymást?
- Előre megbeszélt helyeken - válaszoltam higgadt tényszerűséggel, majd gyorsan elhúztam Kordára, megelőzvén a következő, várhatóan a mammutvadászatra irányuló elmés kérdéseket.
Az elmúlt néhány évben azért szoktam át az EFOTT-ra, mert bár nyilvánvalóan ez a rendezvény sem mentes a hirdetésektől, mégis jellemzi valami olyan őszinte egyszerűség a hangulatát, amitől az embernek felderül a kedve.
